Megjelent a Szeged 2001. (13. évf.) 2. száma 9-19. oldalán

Mire gondolsz előtte állva ?

Ben S’lomo költeménye az új zsinagóga előcsarnokában

Szeged egyik méltán híres nevezetessége az új zsinagóga, amelyet bel- és külföldi látogatók előszeretettel keresnek fel. Míg a toronyalji polgár elsősorban az Alapítvány a Szegedi Zsinagógáért magas színvonalú rendezvényeit, koncertjeit látogatja, a távolabb élők a különleges szépségű épületre kíváncsiak. Vannak, akiket a kereszténység idősebb testvéreinek liturgikus hagyományai érdekelnek, s akadnak a látogatók között olyanok, akik múltjukra, őseik egykori szegedi életére emlékeznek az új zsinagóga falai között.

A szemlélőt először a környező utcák által határolt dús növényzetű kert fölé magasodó kupola barokkos pompája, a tetőzet keleti hangulatot idéző elemei kötik le. Eredetileg, azaz közel száz esztendeje a kert is része volt a műalkotásnak, hiszen ugyanannak a tudósnak az ihletésére valósították meg, aki a zsinagógát is megálmodta. Szeged leghíresebb papi személyisége és egyik legnagyobb tudósa, Löw Immánuel szobrát – ugyan ki emlékszik ma erre? – épp ide, a zsinagóga kertjébe javasolta felállítani Bálint Sándor, a legszögedibb szögedi.

A zsinagóga épülete

A az egykori jeruzsálemi Szentély eszméjét őrzi és hordozza, anélkül, hogy az egyetlen Templomot rendeltetésében, kivitelezésében és a létrehozás szándékában megismételné. Nem csoda, ha a látogatók, akik többségükben csupán a keresztény kulturális hagyományok foszlányainak ismeretével rendelkeznek, inkább az egzotikumot, mint a közös eredetet ismerik fel az épület elrendezésében és díszítésében rejlő szimbólumrendszerben. Van lehetőség arra, hogy az érdeklődők megismerjenek vagy felidézhessenek valamit mindabból, aminek a – világon egyedül több mint háromezer éves önazonossággal rendelkező – zsidóság a zsinagóga épülete révén formát és testet adott. Az előcsarnokban különféle kiadványok vásárolhatók, a szolgálatot ellátó templomőr is szívesen áll az érdeklődők rendelkezésére. A téma természetéből adódik azonban, hogy még a jól képzett idegenvezetők sem képesek szűk negyedórában, félórában csoportjuknak a teljesség igényével tájékoztatást adni, s nem vállalhatta fel ezt a célt az eddigi legalaposabb ismertető, Torkos Róbert és Oláh Tamás munkája sem. (Torkos Róbert – Oláh Tamás: A szegedi zsinagógák és a város zsidósága, Szeged, [1997.], Szegedi Temetkezési Kft., 64 p.)

A zsinagóga épületébe lépőt a tágas előcsarnok közel az eredeti fényében fogadja. A festés három évvel ezelőtti felújítása megelőlegezi azt az élményt, amely a most is folyó helyreállítási munkák befejeztekor vár a látogatókra a templom-csarnokban is. A mennyezet kék színe magát a mennyboltot, a szentséget idézi, s e szín oly kedves a zsidóságnak, hogy az imakendőn s az ezt idéző állami zászlón is fellelhető. Maga az előcsarnok 110 m² területű, belőle nyílnak a különböző célú közlekedés megszervezését lehetővé tett ajtók. Itt található a rituális kézmosó, mely nem tévesztendő össze a másutt megszokott szenteltvíztartóval. A falba épített persely a mártírok emlékére szolgáló közösségi jótékonykodás eszköze, eredetileg az első Szentély korában élt Joás király találmánya volt. A megújítási munkálatokra szánt támogatásokat gyűjtő mozgó perselyt is jobbára itt helyezik el. Itt van a templom-őr íróasztala és egy alkalmi hirdetőtábla is. A falakat borító márványtáblákon az 1903-as építésben és a nyolcvanas évek végén történt felújításban részt vett személyiségek nevét olvashatjuk. A Vészkorszak áldozatainak nevei a két oldalfal hatalmas mártír-tábláin kívül a pillérek hátoldalára is felkerültek.

A főbejárattal szemben levő falon, a csarnokba vezető ajtó két oldalán szépen erezett márványlapokon egy magyar és egy héber nyelvű verset helyeztek el. A sorok megegyező száma és elrendezése, a táblák szimmetriája azt sugallja a héberül nem tudóknak, hogy ugyannak a szövegnek két nyelven olvasható változatait látjuk. Nincs megjelölve sem a szerző, sem a vers címe, ellentétben az előcsarnokban található más feliratokkal, amelyek egyikén például még a technikai kivitelező neve is feltüntetésre került.

Érthető tehát, ha a hiányzó adatokat legendával helyettesítette a névtelen, kollektív emlékezet. Magam – többször is érdeklődéssel hallgatván az épp az előcsarnokban tájékoztató idegenvezetőket – abban a hitben voltam, hogy a költeményt egy fiatal lány írta, miután a haláltáborból megszabadult. A megrendítő vers hatását csak fokozta, hogy a helyi hagyomány szerint a szerző azonosságot vállalva a meggyilkolt milliókkal, saját személyét nem kívánta előtérbe helyezni, nem engedélyezte nevének aláírását.

A márványtábla adatait nem találtam meg Tóth Attila hatalmas, ötödfélszáz oldalas szegedi szobrászati-emlékművi enciklopédiájában (Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái, Szeged, 1993, Szeged mjv. – Cs. M. Levéltár, 446 p.) sem. Nem volt fellelhető sem a szerző neve, sem a költemény címe, sem az emlékvers elhelyezésének időpontja. Kíváncsiságom arra indított, hogy magam nézzek utána a hiányzó adatoknak. Elsősorban a költő személye érdekelt.

Ki lehetett a költemény szerzője?

A Délmagyarország 1945 utáni évfolyamainak átnézésével kezdtem a kutatást. Sok érdekes adat között ismerős nevek szokatlan szerepekben tűntek fel a hasábokon, meglepve olvastam például, hogy Löw rabbi fiát is igazolási eljárás alá vonták. Érdekes volt a korabeli városi társadalom vitalitásának jeleit felfedezni, s összevetni az ötvenes-hatvanas években személyesen megélt egyhangúsággal. Ám ez a vitalitás nem tartott soká. Az addig is vonalas lap a negyvenes évek vége felé egyre olvashatatlanabbá vált, a város életéről és társadalmáról egyre kevesebb jelent meg, a hitéletről jóformán semmi. Az irdatlan papírhegy átrágása egyre értelmetlenebbnek tűnt, a kutatás apróbb örömei pedig teljesen elmaradtak. Mivel helytörténeti érdekű kérdés foglalkoztatott, Apró Ferenctől kértem tanácsot, aki más, korabeli szegedi sajtóorgánumokat ajánlott figyelmembe, hiszen 1944 és 1948 közötti korai és törékeny demokráciánkban még a Délmagyar is többpártiként indult, s a városban megéltek más lapok is. (Annak ellenére, hogy a könyvtári állomány eléggé hiányos, a szélesebb kitekintés nem volt haszon nélküli, mert mint látni fogjuk, a negatív eredmény sem jelentőség nélkül való.) Az emlékmű felállításáról szóló tudósítást a zsidóság kétheti periodikájában, az Új Életben is kerestem, de ennek példányai csak 1958-tól lelhetők fel a Somogyi Könyvtárban. Az mindenesetre kiderült, hogy a megrázó költemény 1969 előtt került a zsinagógába, mert az Új Élet 1969. július 18-i számában (1-2. p.) említették, a Háromnapos ünnepség Szegeden a vidéki zsidóság deportálásának 25. évfordulóján című tudósításban a költő, Ben S'lomó nevével együtt.

Ezek után könnyűnek tűnt irodalmi vagy általános lexikonokban, írói álnévgyűjteményben felderíteni, ki is az a Ben S’lomó valójában, aki az új zsinagógában elhelyezett költeményt írta. Változatlanul érdekelt az is, hogyan és mikor került a helyére a két márványtábla. Nos, nem sorolom fel azokat a kézikönyveket, amelyekben hiába kerestem ezt a nevet, bár természetesen nem csupán hazai illetve magyar vonatkozású adattárakban keresgéltem, hanem például a Világirodalmi Lexikonban, idegen nyelvű lexikonokban, enciklopédiákban is. A Világirodalmi Lexikon 1970-es megjelenésű I. kötetében a 838. oldalon lévő szócikk róla szól. Igen ám, de Ben Sölómó névátírással, egy nem szokatlan kiejtésnek megfelelően, de mégsem a várható helyen!

Számomra a judaisztika szaktudósa az egykor rabbiként Szegeden is működött Raj Tamás professzor, hozzá fordultam tehát, akinek szívességéből fontos életrajzi adatokhoz jutottam (születési év, az első verseskötet címe, megjelenési helye, a költő háború utáni névváltoztatása).

Baráti drótpostázás közben említettem valakinek a rejtélyes nevet, ennek eredményeként Bostonból (Massachusetts) kaptam egy interjú-részletet Ben S’lomóról. A legfontosabb talán az volt, hogy a költő további három nevét is megtudhattam belőle, továbbá azt is, hogy Magyarországon él valaki a családjából. Ismét a célegyenesben érezvén magam, indultam a könyvtárba, ahol a jelzett magyarországi folyóiratban nem volt fellelhető a kapott cikk. Az E-mail címet, ahonnan bostoni jó barátom lekérte az adatokban gazdag interjút, nem tudtam felkeresni. Sajnos, a kutatás nehézségei közül nem szabad kifelejteni a kutató személy járatlanságát, de a technikai nehézségeket sem!

Zsidó költő, héber költemény, talán Izraelben megtudható valami róluk! Mivel 1998-ban pályázati úton egy izraeli-magyar oktatási programban vettem rész a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben, volt kihez fordulnom kérdéseimmel. Ottani kolléganőm azonban, maga is tanár lévén, az érettségik időszakában először elhárította érdeklődésemet. A magyar versszöveg olvastán azonban egy műfaji megjelölést (jizkor, gyászvers) ajánlott figyelmembe. Miután megírtam neki a költőnek Bostonból érkezett további neveit, a helyzet teljesen megváltozott.

Hava Baruch, a Jad Vasem Intézet tanára, mint írta, az új nevek olvastán leemelte a könyvespolcról távoli rokonának, anyai nagyapja sógorának verseskötetét, megtalálta benne a szegedi költeményt, s idős édesanyjával együtt felidézte, hogy annak idején édesapja és édesanyja a költő révén találkoztak össze, majd kötöttek házasságot! Ben S’lomó talán leghíresebb költeményének magyar nyelvű fordítását 2000. nyarán, a költő sógornőjének budapesti lakásán adta át nekem. Özvegy doktor Varga Jenőnének, az egykor Debrecenben gyermekszépségversenyt nyert Eisenberg Dóra testvérének segítségével képet kaphattam a költő ifjúságáról, s eljutottam az előbb említett interjú alanyához, a Budapesten működő Baruch Oberlander rabbihoz is. Az alább következő kis összefoglalás adatait reá, illetve egy segítségével megjelent kitűnő tanulmány, Borsányi-Schmidt Ferenc Debrecenből az újhéber költészet parnasszusára (Remény, 1999. (II. évf.) 5. szám ) című írására támaszkodva tehetem közzé. A kutatás-keresés itt leírt kalandjai mintegy megelőlegezték, tükrözték egy regényes költői életrajz elemeit.

A szegedi új zsinagóga előcsarnokában a csarnok három bejárati ajtajának két oldalán két táblán, héber és magyar nyelven olvasható megrendítő vers költője Steinmetz Hermann, aki Kárpátaljáról, Bruszturáról származott, de Budapesten született 1915-március 20-án.( Borsányi-Schmidt Ferenc idézett műve alapján, mely a költő életéről és munkásságáról ez idő szerint a legteljesebb magyar nyelvű tanulmány.) A költő, mint minden zsidó ember, a II. József által elrendelt német polgári néven kívül természetesen zsidó nevet is kapott, apja után Ben S’lomonak, Salamon fiának nevezték. Nagy létszámú, ortodox zsidó családba született. Anyai családja legalább öt generáción keresztül a történelmi Magyarország Máramaros vármegyéjében élt. A családban a jiddis anyanyelven kívül beszélték a magyar, ukrán, német nyelvet is. Ben S’lomo költői tehetsége nyolc éves korában nyilvánult meg először, 25 éves koráig jiddis és irodalmi német nyelven írt. Héber nyelven azután kezdett verselni, hogy 1940-ben feleségül vette a tüneményes szépségű debreceni Eisenberg Dórát. 1942-ben jelent meg G’sarim (Hidak) című héber verseskötete Debrecenben, ahol Kardos László mellett jelentős héber-magyar fordítói műhely hozta közelebb egymáshoz a két nyelv irodalmát. Ben S’lomo modern tájékozottságú fiatalemberként Debrecenben is a haszid életforma híve, öltözködésében is kifejezője és népszerűsítője maradt.

A haszidizmus a XVIII. században alakult, ma is élő vallási irányzat és életforma. A lengyel nemesi köztársaság bomlása idején, a szinte kozák népszokássá váló pogromok korában egy új, misztikus vallási mozgalom vert gyökeret a lengyel zsidóság között: a haszidizmus. Ukrajnában jámbor emberek, “szent férfiak”, “jó zsidók tűntek fel, “az istennév birtokosai” (Báálé Sém), mint őket nevezték, akik mindenfajta betegséget gyógyítottak Isten és az angyalok szent nevei, e csodatévő misztikus nevek segítségével, ráolvasással, bűvöléssel és egyéb gyógymódokkal. Közülük főleg Rabbi Izrael Báál Sém-tóv (rövidített nevén Best) volt kedvelt a nép között, egyszerűen csak a jó Báál-Sém-nek nevezgették, mert őszintén vonzódott a szegény és egyszerű emberekhez, és mert szívhez szóló beszédeivel és példázataival nemcsak a testnek, de a léleknek, a csüggedt és szomorú szíveknek is jótékony orvosa volt. Báál Sém új utat mutatott a szegény embernek a vallás területén; az igaz jámborság – hirdette –, nem a tudósokban él, nem azoknál van, akik naphosszat a Talmudban búvárkodnak, hanem azoknál van, akik szívükben hordják Istent, akik az Urat mindenütt, a természet minden tüneményében, a világ minden jelenségében ott látják, akik forró és közvetlen imában szólnak Istenhez, mint gyermekek az atyjukhoz. Jámbor haszid az az ember, aki örömmel, nem gyásszal és szomorúsággal, nem az aszkétikus kaballisták módjára szolgálja az istent; mert öröm és nem bánat fokozza fel a lélek vallásos hangulatát, s az kapcsolja az emberi lelket szorosan Istenhez. Forró odaadással, rajongó extázisban, lobogó tűzzel kell imádkozni, akkor felszáll imánk az Égbe. Az ilyen áhítat mintegy felszabadítja az isteni szellem anyagba börtönzött szikráit, és az egész mindenséget közelebb emeli Istenhez. Az a haszid, aki az “Istennel való élet” legfelsőbb fokáig eljutott, a caddik (jámbor, szent) nevet viseli, és közvetítő lehet ember és Isten között; imádkozhatik embertársaiért, felviheti imáikat az Égbe, csodákat művelhet és megjósolhatja a jövendőt. (Dubnov, Simon: A zsidóság története, Budapest, 1991, Gondolat Kiadó – Bethlen Gábor Könyvkiadó, 176-177. p.).

Ben S’lomo a haszidok életét élte a huszadik századi nagyvárosban, Debrecenben is. Ehhez az élethez nem csak a strájmlis-kaftános öltözködés, hanem az a zsidóságra jellemző időszemlélet is hozzá tartozott, amely az eseményeket, történéseket nem mechanikus egymásutánban látja, hanem lényegi összetartozásuk rendjében. 1942-ben Debrecenben kiadott kötetében egy nagyszerű költemény felidézte azt a kort, amelyben addig soha nem tapasztalt megpróbáltatások mérettek a kelet-európai zsidóságra, a podóliai stettl-ek (telepek) lakóira.

1648-ban Bogdan Hmelnyickij kozákvezér csapataival felkelést vezetett a lengyel nemesek ellen. Követői, miután megverték a lengyel sereget, a lengyel parasztokhoz csatlakozva megtámadták a zsidókat. Félév leforgása alatt (1648 júniusától novemberéig) zsidó hitközségek százai, zsidó életek ezrei pusztultak el nyomorúságosan. (Dubnov, Simon idézett műve, 175. p.). Nyolc éven át tartottak a meg-megújuló erőszakoskodások, melyek során 100 000-nél több zsidót öltek meg, sokat kegyetlenül megkínozva. Számos zsidó menekült ekkor Hollandiába, Csehországba és a Balkánra. (Gilbert, Martin: Zsidó történelmi atlasz, Budapest, 1991. Gondolat Kiadó, 56. p.) Niemirow podóliai városban több ezer zsidó esett áldozatul a kozákok vérszomjas dühének, a városka rabbijával, Mihály Jechiéllel együtt. A szerencsétlen rabbi édesanyjával a temetőbe menekült, s itt vágta le mindkettőjüket egy kozák, egyébként városi mesterember (Dubnov, Simon: A zsidóság története, Budapest, 1991, Gondolat Kiadó – Bethlen Gábor Könyvkiadó, 175. p.). Niemirów a Dnyeszter és a Dnyeper között, Vinnyicától délkeletre, Bracławtól északnyugatra található. Kamenyec-Podolszk mintegy 150 kilométerrel nyugatra fekszik tőle, s nem sokkal távolibb egy ma már Hmelnyickíj dicső nevét viselő ukrán városka sem.

Kamenyec-Podolszkban 1941. augusztusában mintegy 16-18 ezer, Magyarországról elhurcolt külhonos zsidót öltek meg német és ukrán fasiszták. Azok, akik a kiűzetést elrendelték, erről a tömeggyilkosságról nem tudtak, ugyanakkor életbe léptették az úgynevezett III. zsidótörvényt, az 1941: XV. törvénycikket.

Ben S’lomo költeménye, mely alcímében a XVII. századi katasztrófát idézte, de a kamenyec-podolszki elő-holokausztra figyelmeztetett – akár nemzeti Himnuszunk “a magyar nép zivataros századaiból”. Két zsidó színész, Szigethy Jenő és Róbert Mária bejárta az országot a balladával, ami eredetileg héberül íródott. Dr. Weisz Pál nyersfordításából Kardos László átköltésében vált magyarul ismertté. A vészkorszak után végre hazát teremteni vágyó cionista fiatalok táborozásain gyakran felidézett verset nem címével, hanem a legemlékezetesebb motívumával, a Félelemmel említették. A költemény arról szól, hogy a pusztulás után sorra jelentkeznek és ajánlkoznak a bosszúra a vér, a víz, az éhség, a járvány, a fagy, a halál. A kín és a szenvedés eszközei. Mindet túlszárnyalja a félelem. (Scheiber Sándor: Egy Magyarországról indult héber költő = Nagyvilág, 1980. 10. szám, 1561. p.)

A nemirovi gyűlés

A falvak közt, bozontos hegy tövén

egy halom kuporog,

erről az ősbozót, amarról

a folyam mentén egy út kanyarog.

Ha jó az est, s a vándorok se járnak

s a zúgó hab s a parti csöndes árnyak

összebékülnek szelíden,

az erdő szélén s a lágy domb-íven

figurák halk csoportja suttog.

Ott ülnek körbe,

mind oly feszes és furcsa-görbe

oly merevek s a ferde pózbul

egyik se mozdul,

szavuk darabos és süket,

csengésüket

nem hallani,

valami tompa, valami

vontatott panasz jajja lebben:

“Kit küldjünk hát?

Ki menjen helyettünk, ki menjen?”

És jött a Vér és szólt:

“Én izmos férfiak szívéből fakadtam

meggörnyedt vének szívéből fakadtam,

ártatlan gyönge csecsemők szívéből,

kívánatos, szép ifjú nők szívéből

és szoptatós és terhes nők szívéből, –

A városon, a fű között, a sásban,

az erdőben, az udvaron, a házban,

a padlásokon és a pince-lyukban,

a kamrákban és a fülleteg odúkban,

a templomokban és a temetőkben

és mindenütt buzogva, bőven

ömlik a vér,

a gőzölgő, a forró vér,

a forró, fagyos fergeteg –

Ó, engem küldjetek,

majd én kiáltok, én, a vér!”

S zúgott a folyó őszi jajjal,

jött a sötét hab vad morajjal,

jött a Víz és szólt a Víz:

“Ment a folyó, partja közt tovaringva –

s asszonyt, embert és csecsemőt

dobáltak habjainkba.

Sodrunkba hányták apraját és nagyját,

és dobálták a habok mint a labdát.

Fölbukott egy-egy test és elhanyatlott

s a zúgó vízből feltörtek a hangok:

gyermekkönyörgés, asszonyi sikoly

s a vízbefúlók csukló tompa jajja mind egybefoly.

Itt egy fiú s egy apa összekötve,

fogják egymást, az életért, hörögve.

Ott egy anya öleli gyermekét,

őket a halál sem választja szét.

És míg ezek harcolnak s halnak ott lenn,

hóhéraik a hídon állnak ott fenn,

s a fulladó lelkekre mindenütt

ropog a fegyverük...

S megrázkódik s felforr a folyam,

vörös lesz, mint a vér, olyan.

S kiket a tűz és a víz elragadott,

lecsukott fejjel, némán úsznak ott

s a golyóvert s fulladt tetemek

ha húsukat a hal nem ette meg

kivetődnek s a parti szikla hátán

terülnek el: oly iszonyú a látvány.

S a test körül a lelkek lengenek

sirámuk száll a bús vizek felett,

fül nem hallott még ilyen éneket –

A Vizek szólnak értetek!

Ó minket küldjetek!”

S jött az Éhség s hangja kopogott:

“Hogy az utolsó krumpli elfogyott,

parázsként rágtam gyomrukba utat,

és nem adták meg mindjárt magukat.

Én konokul faldostam megmaradt

erejüket, mint láng az olajat.

És nő a férjen, apa a fiún

látta, hogy szeme lassúdan kihuny

s reggeltől estig szakadatlanul

három gyerek kenyérért sírt vadul,

rekedten sírtak és hadarva

kapkodott kezük erre-arra,

és elaludtak könnymarta szemekkel

és sírva ébredtek fel másnap reggel –

De halkult már a hangjuk hogy megállt

a déli nap fejük felett

s csak ketten sírtak, mire este lett.

A szemük égett, a torkuk nyöszörgött,

kinyújtott kis kezük némán könyörgött.

És harmadnap elnémult a nagyobb,

A második még most sem hallgatott,

s mikor elnémult, görcsbe gyűlt az ökle,

és merevülő tört tekintetét

anyja arcába döfte,

s az nem bírta e szörnyű tőrt,

a szíve összetört.

Elszállt a lelke s a tetem ott alszik hidegen

s a holttestek közt mint egy temetőcsősz

az apa járkál támolyogva...

És így epednek végtelen sorokba,

ezer faluban, minden tájon,

egy falatért remegve fájón

kallódva tétován.

Mind oly csapzott és sovány,

míg lassankint elhullanak

elnyeli őket a halál, a mélység...

Hadd menjek én, hadd mondja el

mi történt itt, az Éhség!”

És jött és szólt a Járvány:

“Piszkos odukban leltem rájuk,

nem volt orvosuk, patikájuk,

én odvaikat megtapodtam,

elburjánzottam, gyarapodtam,

tizen hevertek ott egy ágyon,

hullák, betegek egy-rakáson.

A halál közük aratott.

És aki élve maradott

a sírt már alig győzte ásni...

S átkom még most is – ölve-marva –

pusztít közöttük jobbra-balra,

ott fekszenek a szennybe végig

nincs, aki tisztát vinne nékik,

ott bomlik beteg húsuk,

várva a jó Halálra...

Testük romlik, lelkük bomlik,

pusztulnak egyre árván...

Erős csak én vagyok közöttük!

Hadd menjek én, hadd szóljak

én, a Járvány!

Jeges szél fútt most és a torz had

a domb oldalán összeborzadt,

És jött és szólt a Fagy:

“Szeles romok közt leltem rájuk

és kopár síkon, erőszélen

a csontkemény tévéti éjen

s nem volt ruhájuk –

A sziklák kopasz oldalában

viharos, ólmos éjszakában

fosztották le a rablók őket,

és én burkoltam be a remegőket.

Nyögött és sóhajtott a szél,

a farkas is sírt és üvöltött!

És íme, most is állanak

mint dermedt tömbök, néma tönkök –

... Küldjetek engem! Zúgja el

dermesztő sorsotok a Fagy!”

És jött a Halál és szólt:

“Egy gyermeket öltem meg én, lecsapva

ki boldogan ujjongott fel a napra,

kaszám egy buzgó kis diákra vágott

s egy menyasszonyra, ki a fiatalság

édes talányát megoldani vágyott,

egy viselős asszonyra, aki benn

hallgatja teste szentelt mélyiben

az életet, mit maga szövöget.

Egy anyára, ki gyermeket nevel

törődve, türelemmel

Azután jött egy öregember,

aki a békét úgy kereste.

Én törtem össze életük!

Hadd menjek én, hadd mondjam el

bús sorsuk a Halál!”

És közéjük zuhant a Félelem:

“Ott voltam minden szívbe, amikor

rejtőztek és bujkáltak valahol,

láttam, hogy verdes árva

szívük a gyilkosok vasára várva.

A halál rájuk tátja szörnyű torkát

egy pillanat egy örökkévalóság:

élet és halál mérlegén lebegnek...

ott állnak sorba és már pengenek

a Halál vak kaszái, jő barát...

őt várta már-már a lelkük ezalatt

egy rémesebb rém gyötri szüntelen

a szívüket: a halálfélelem!

És az a szív nem tudott meghasadni

és az eszük nem tudott elapadni

s még lobogott bennük az élet

de meg-meglibbent már a lélek,

s akik közülük ma is élnek,

azok csak félnek, félnek, félnek!

Reszketnek mint a vágóhídi nyájak

lelkük halálba bágyad...

Egy elhagyott kisfiú az erdőn

a félelemtől elalélt keserűn,

már három napja mint az árny úgy járt

és félelmében szopta a kisujját.

És amikor leszállt reá az este

az ordasok rikoltó hangját leste

s megdermedt kicsi szíve és

a szeme csupa rettenés...

Velük voltam a szörnyű éjjelen.

Ó, engem küldjetek! Hadd rázza meg a Földet

A FÉLELEM!”

S feleltek ők és mondták FÉLELEM!

Te menj! És ordíts szünös-szüntelen!

Kiáltsd az utcák vad köveiből!

Süvölts az oszlopok közeiből!

Menj a kocsmákba, hol a zene víg ma,

menj a hálószobákba!

Törj be szívükbe, át a mellen,

légy fellebbezés lágy nyugalmuk ellen!

légy tőrvetés az útjukon,

ürömcsepp mámor – kútjukon,

lehangolt húr hárfájukon,

hervadt lomb tavaszi fájukon,

szennyfolt a tisztaságukon,

csúf árnyék lakodalmukon,

szorító gond a csókjukon,

bénaság ölelő karjukon.

Légy hamis hang a gyermekük dalában,

hogy egy se legyen boldog igazában!

A szívük közepében telepedj meg!

Szegődj melléjük, ahogy megszületnek,

és kísérd őket konokul a sírba

s a szülő téged hagyjon örökül

a gyermekére, sírva!

Vágyakkal verve így bolyonganak majd

századokig a földön szerteszét,

bolyongjanak és tébolyogjanak.

És ne tudják, hogy merre, mit, miért!

Fordítója, Kardos László írta, hogy midőn a költő németül verselt, sajátosan szőtte egységbe a Rilke-i hangulatokat és heinei ötleteket. Költői tónusa és ideológiája Bialiktól Csernihovszkij felé hajlik. Zsidó feljajdulását kozmopolita módon egyéni, impresszionisztikus képek váltogatják. Gazdag zeneiségű, meghitt darabok mellett filozofikusan elmélyedő, reflexív verseket is ír. (Kardos László: Héber költők Budapesten, 1947. augusztus 7. 6. p.). Évtizedekkel később, költészetének kiteljesedését látva Aharon Mirsky, a héber irodalom tudós kutatója írta Ben S’lomóról: 750 éve nem született ilyen héber költő. Költeményei Dávid király zsoltárainak, Ibn Gábirolnak, a klasszikusoknak és a haszid irodalomnak folytatásai (Borsányi-Schmidt Ferenc idézett műve, 46. p.).

Ben S’lomo költői munkássága a háború után (melynek idején családjának jelentős része elpusztult), a kulturális életben megindult szovjetizálás ellenére látványos és őszinte elismerésben részesült. A Magyar PEN Club 1947. március 28-án, a budapesti Fészek klubban tartott ülésén egyhangú lelkesedéssel tagjai sorába választotta. Ennek ellenére – nem nehéz megsejteni, miért – 1948-ban családjával együtt Ausztriába, majd 1952-ben az Egyesült Államokba költözött. (Borsányi-Schmidt Ferenc idézett műve, 50. p.). Sikeres üzletember lett, emellett publikál – túl gyakori héber neve (Salamon fia) helyett előbb C’ví Meir, majd C’ví Jair írói néven. Említik Hirschmannként (C’ví: Hirsch, szarvas) is.

A vészkorszakot Budapesten túlélt költőnek a kamenyec-podolszki vérengzés ihlette újabb költeményét Kardos László saját fordításában tette közzé a háború után (Új Élet 1945. december 14. 6. p.).

Ha eljössz...

1941. A kamenyec–podolszki német mészárlás emlékére.

S ha eljössz egykoron, testvérünk, messzeföldi,

Ki életben maradtál, sirunkat megjelölni,

Mit látsz?

Látod-e dult szivét az elkinzott anyának,

Ki halni rettegett és gyermekére támadt,

Látod-e?

Látod, a holt anya mellett hogy állt a gyermek,

S bénuló szive a Halál szemébe dermedt,

Látod-e?

Látod-e azt a szivet, amely magában, árván

Tipródott, s senkise látta a kin homályán,

Látod-e?

Látod-e azt, ki önnön sírját parancsra ásta,

Mozgott a kéz, de halkult a szive dobbanása,

Látod-e?

Látod, ki még lehelt a hullák közt alul –

S hiába vert a sziv, a bus remény fakult,

Látod-e?

Látod, hogy tele volt szóval, dallal a lelkünk,

S még a madár se járt, hol utolsót leheltünk,

Látod-e?

Ha eljössz egykoron, testvérünk, messzeföldi,

Ki életben maradtál, sírunkat megjelölni,

Mit látsz?

Az emlékvers elhelyezése

A megrendítő költemény 1944-től immár nemcsak Kamenyec-Podolszkra, hanem az újabb áldozatok ezreire, millióira emlékeztetett. A közös megemlékezésre a túlélő zsidóság kezdetben az esztendő utolsó napját jelölte ki Magyarországon. Egy zsidó történész szerint az évnek egyetlen olyan napja sincs, amely a zsidóknak ne lehetne gyászünnep. Aki egy kicsit is ismeri a zsidóság történetét, az tudja, hogy ebben a megállapításban nincs semmi túlzás. (Nagy Antal Mihály: Örök szövetség, Budapest, 1995. Kálvin Kiadó, 25. p.). Különösen így van ez a náci népirtás után, amikor a csak Magyarországról elhurcolt zsidó magyarok közül több mint ötszázezer meggyilkolt ember vére kiált az égre.

Szegeden már 1946-ban megalakult (újjáalakult) a Szentegylet, amelynek feladata a temetkezés, az utolsó, hálára nem számot tartó szolgálat elvégzése. Gyűjtés indult az emlékmű elkészítésére, a jelképes sírok felállítására (A szegedi szentegylet tagavató díszközgyűlése = Új Élet, 1946. október 31. 10. p., A szegedi Szentegylet emlékműve = Új Élet, 1947. január 16. 10. p.), majd megjelent a felhívás az avatóünnepségen való részvételre (Szegedi Napló, 1947. szeptember 20. 3. p.).

A mártírok jelképes temetésekor, 1947. szeptember 21-én délelőtt helyezték el a zsinagóga előcsarnokának két oldalfalán, négy méter magas márványtáblákon az áldozatok névsorát. Az emlékmű Fenyő Lajos művészettanácsos tervei szerint épült.(Felavatták a szegedi deportáltak emlékművét, Szegedi Napló 1947. szeptember 22. 2. p., Délmagyarország, 1947. szeptember 23. 2. p.). Az emléktáblák márványát a fasiszta olasz kormány küldte a második világháború alatt Szeged városának, Mussolini szobrát tervezték belőle kifaragtatni. (Zsadányi Oszkár: Tizenötezren látogatták a szegedi zsinagóga hangversenyeit = Új Élet, (XXIII. évfolyam 18. szám) 1968. szeptember 15. 7. p.).

Az előcsarnokban a külső fal két sarkába a deportáltak jelképes sírjaként két fekete gránit szarkofág került 1947. szeptember 21-én. Fölöttük egy-egy fekete kovácsoltvas konzolon kosaras örökmécses, úgynevezett gyászlámpa található, velük szemben kétüléses díszes tölgyfa ülőkét helyeztek el. Az egyik koporsón héberül a Kél molé rachamim kezdetű ima olvasható, amelyet a felavatási ünnepségen Bán Ernő főkántor adott elő. A másik szarkofágra dr. Gergely Judith szegedi költő magyar nyelvű versét vésték (Dr. Katona Dávid: A Szegedről elhurcolt mártírok emlékművének felavatása = Új Élet, 1947. október 2., 9-10. p.).

Ti vér voltatok Ábrahám fajából

Ezért haltatok vértanú halált

Ezért égtetek iszonyú máglyákon

És hamvatok a légben szerteszállt.

Te jelképes sír foglaljad magadba

A sok gyermeket és apát anyát

S mi eljövünk a lelkek csarnokába

Elsírni szívünk sajgó bánatát.

Ugyanezen a napon került fel az immár Mártírok Emlékcsarnokának elnevezett terem falára Ben S’lomo héber verse, valamint a Kardos Lászlónak Gáspár Endre közreműködésével készült magyar fordítása is. A költemény elhelyezését és felavatását az Új Élet című országos érdekű zsidó periodika sem, a szegedi napilapok sem említették. Egyedüli bizonyítéknak az avatóünnep meghívójának szövege szolgál (Másolatát Baruch Oberlander rabbi szívességéből kaptam meg), amely Gergely Juditnak az egyik márványkoporsó feliratául szolgáló verse mellett – cím nélkül, ahogyan a falra felkerült – Ben S'lomo költeményét is tartalmazza. Valószínűleg az egész együttest, a mártírok névsorát, a márványszarkofágokat és vers végleges magyar szövegét és a héber eredetit is az egységes emlékmű, vagyis a Mártírok Emlékcsarnoka részének tekintették, s ezért a sajtó hallgatása. Egy másik feltételezés, amely azon alapulna, hogy a meghívó szövege sem említi külön a költemény márványtábláinak elhelyezését, felavatását, holott az ünnepség minden részletéről, minden szereplőjéről tudósít, arra utalna, hogy a költeményről és szerzőjéről a hitközség is hallgatott – csak a korabeli iratok ismeretében volna igazolható. A hitközségi irattárat azonban Szegedről elszállították, kutatása Budapesten már nem ígéri fontos részletet megismerését. A feltevés, hogy a költő és az adományozó(k) személyét ortodox voltuk miatt nem őrizte meg a neológ emlékezet, nem bizonyított.

Íme tehát az a vers, amelynek megrázó ereje abból fakad, hogy csupán felidéz és kérdez. Gyöngéden felidézi az elhurcolt ember végtelen magányát a végtelen gonosszal szemben, az anya és gyermek örök bensőségességét a pusztulásban. A kényszermunka izom-csont-ideg fájdalom-gócaként működtetett heftling sorsa az Isten műveként létrejött teremtés emberi folytatásának szépségét idéző, háromezer éves zsoltárok áhítatával teljes templomban kérdez bennünket. Aki ember, annak kell a kérdésre válaszolni.